The Art of the Brick @ Budapest
A művészethez igyekszem úgy közelíteni, hogy ha nem értem, akkor nekem van dolgom. Előttem egy vízió, amelyet a művész a számára elérhető legjobb eszközökkel és készségekkel fogalmazott meg -- legyen bennem alázat és odafordulás, hogy sokszor próbálom megérteni.
Agyamban morzsolgattam a Lego-kiállítás élményét, hátha megértem. Azt hiszem, nincs mit megérteni azon felül, hogy látványos.
Sajnos elvárást alakított ki bennem egy főcím: "10 kiállítás, amit meg kell nézned, mielőtt meghalsz", köztük ez az egyik. Ilyen után sokat vársz.
Strukturálisan kiváló az anyag elrendezése: mire egy terem alkotásaira tematikusan vagy formailag ráunnál, a következő teremben csavart, újdonságot, frisseséget kapsz. A végén a merch profi, a szervezés kiváló, a helyszín igényes.
Csak hol a katarzisod?
Először mintha a művész skicceit látnád: ezt is tudja Legóból, azt is tudja Legóból. Ügyes, ügyes, de nem üt meg. Van egy pont, ahol az "ezt én is tudom" átcsap "wow, erre már nem lennék képes" érzésbe csap át attól függően, mennyire vagy ügyes. De azért mégsem a technikai készségek szintje emel valamit olyasfajta művészetté, amelyről évszázadok múltán is beszélünk, hanem az, hogy valami olyasmit fogalmaz meg a világról és rólad, ami sokáig veled marad és hat rád.
A skiccek után jön az Andy Warholos rész: "Itt vannak ezek az ismert festmények és szobrok. Elkészítettem Legoból." Sejtem, hogy ez izgalmas kérdéseket vet fel arról, hogy mikortól számít valami új alkotásnak, de befogadóként felemás érzésed van. "Felismerem, de jó, de ennyi?"
A következő nagy csoport a "mondok valamit a világról". Eddigre formailag nem ér nagy meglepetés, tartalmilag meg túlvagy a legnagyobb műalkotások Lego-replikáin, így talán emiatt is érezheted azt, hogy közhely után közhely fogad. "Önkifejezés" és "Bátorság" és hasonlók, melyek néhány mondatos kísérőszöveggel borzolják az idegeid -- ezek őrületes fontosságú fogalmak, de a művésznek dolgoznia kell azon, hogy legyen belőle bármi. Máshogy hat a "Nem tudhatom..." teljes szövege, mint a captionben elférő összefoglalója.
Kisgyerekes szülők zsibonganak körötted, majd legóznak a kijáratnál. Vajon egy gyerekkiállításon vettem részt és "felnőtt" kulturális mércével mérem? Nem tudom eldönteni, mert ahhoz a művész túl komolyan (felnőttesen) veszi magát. No és abban a korban vagyunk, amelyet elönt a képregényadaptációkból készült filmek özöne, amely kiszolgálja a pszeudogyerekkorba ragadt ízlésvilágot.
Hol ér véget a kamaszkorod?
Mikortól nődd ki a young adult irodalmat?
Nem tudom, addig is itt egy fogyasztói társadalomra optimalizált kiállítás, amely pont annyi mélységet ad, hogy elmondhasd, hogy valami kulturálisan történt. Nem sok, de soknak elég.