Mindenki szem a láncban
Sétálok a Margit körúton és az arcokat nézem. Nem történelemkönyvek fotói néznek vissza rám, hanem a kortársaim.
Hallgatom a sztorikat és nem Nagy Narratívák jönnek, hanem maffiamódszerekbe hajló cégfelvásárlások, agresszív üzlet, rabul ejtett állam, na meg a kis alkuk, az "ez még belefér", a "ha én nem csinálom meg, megcsinálja más", a kicsi kis racionalizálások.
Azt gondoltam naivan, hogy '90 előtt valahogy máshogyan sütött a nap, máshogy néztek ki a hétköznapok. Filter került a szemedre, belepte a puha diktatúra édes mérge a szádban gyülemlő ízt, bevette magát a mozdulataidba a félelem.
És talán az a legijesztőbb, hogy egy autoriter maffiaállamba belecsúszni olyan... semmilyen. Háborogsz, persze, hogy háborogsz a történteken, de kimész az utcára és ugyanaz a nap süt rád, ami egy demokratikus berendezkedés esetén is sütne.
Nincs cezúra. Nem mennydörög az ég. Nem lebeg vörös gáz az utcákon.
A diktatúra csak úgy van. Mint a leértékelés vagy a forgalmi dugó.