Kokárda
Morgolódnak idősek (és lélekben öregek), hogy kevés ember visel kokárdát a nemzeti ünnepen. Talán nem tisztelik az egykori hősöket?
Ennél bonyolultabb.
Engem nem az zavar, hogy hányan viselnek vagy nem viselnek kokárdát, hanem az, hogy a nemzeti ünnepek kiüresedtek. A magyar társadalom jelenleg nem méltó a 48-asok emlékéhez. A tisztelet sem ott kezdődik, hogy kokárdát rakok ki és nagy nemzeti trikolórt rakok a házamra, lámpaoszlopomra, bármimre.
Nekem azt jelenti március 15., hogy az akkori magyarok kiálltak valami olyanért, ami náluk sokkal nagyobb. Kiálltak az egyenlőségért, szabadságért, testvériségért, ahogy a 12 pont alján olvasod – és a 12 pontért, a haza függetlenségéért. Fontosabb volt mindez nekik, mint a kényelmük. Fontosabb volt ez nekik, mint a saját életük.
De ma?
Egy gazdasági bűnözőkből álló kormányzat önmaga gazdagítása mellett azt érte el, hogy Európa 2. legszegényebb országa lettünk. Omlik össze az oktatás, omlik össze az egészségügy, omlik össze az ország. És 1-2 millió ember még rajong is a megnyomorítóiért.
Van emellett egy igen színvonaltalan ellenzékünk, és egy közönybe fulladt társadalmunk. Nemhogy másokért nem áll ki a többségünk, de sokan még önmagukért sem. Lehajtjuk a fejünket a hivatalban, nem megyünk tüntetni, elfogadjuk, hogy hát ez van, nekünk ez jutott.
A szolgalelkűségünk szégyenfoltját nem takarja el a kokárda.
Szeretném, ha tisztelnénk a 48-as hősöket. Ennek kezdete az, hogy ismét olyan társadalommá válunk, amelyik kiáll önmagáért és kiáll minden egyes tagjáért.