Bukowski: Ponyva
Mire számítottam ilyen cím után?
Előismeret nélkül lapoztam fel Bukowski utolsó regényét. Mondhatnám, hogy szerintem az irodalmi mű álljon meg a lábán, bőven elég kontextust ad maga a szöveg, és ha utána kell olvasnod, hogy el tudd helyezni, akkor az író rosszul végezte a dolgát. A másik ok, hogy lustább vagyok én annál, hogy minden regény elolvasása előtt 2-3 tanulmányt olvassak róla.
Akárhogy is: ez egy ponyvaparódia, kivéve, ha valamit alapvetően értettem félre. Szépirodalomnak túl ponyvás, ponyvának túl szépirodalmi, mintha Bukowski maga sem tudta volna eldönteni, mit írjon igazán. A cselekményben gyakori a "helyekre menve beszélgetünk", ez többek közt a szappanoperáknál is így van, mert forgatni kültéren látványos cselekményt drága volna, belső világ mutatására pedig nem elég jó színészeket verbuválnak. Egy Bukowski ennél tudhatna jobbat, tud is jobbat. De vajon akart-e jobbat, többet? Talán ez a bugyuta cselekménynélküliség (és a meglévő kevéske történés bugyutasága) nem parodisztikus elem-e?
Azt várnád, hogy legalább nevetsz a történéseken. Néhol mosolyra húzódik a szád, de nem ez életed humorélménye.
Nagy csattanó sincs, ellenben Bukowski ex machina bántóan gyakran van.
A személyiségek nem fejlődnek sokat, nem is szimpatikusak (mondjuk az életben sem az mindenki).
Eltelt 200 oldal és vakarod a fejed, hogy ez a nem túl sikerült regény vajon egy hatalmas blöff volt-e -- vagy tényleg van valami olyan zsenigyémánt a szövegbánya mélyén, ami elkerülte a figyelmed. Sajnos nem vonzó szöveg annyira, hogy újra a mélyére ereszkedj -- hogy mást ne mondjak, a próza nem olyan költői, hogy pusztán a képekért fellapozd (vö. pl. az Eltűnt idővel, ami nehezen követhető ugyan, de olyan szépséges, hogy szívesen forgatod).