Bartis Attila kormos keze a falon
A miskolci beszédben Bartis Attila fölvázolta, hogy az első irodalmi / művészeti alkotás egy kormos kéz lenyomata a falon, és ha civilizációnk önpusztító erői nyernek, az utolsó alkotás is egy kormos kéz lenyomta lehet -- a betonon.
Akkor és ott nem féltette az irodalmat.
Nincs is mit félteni rajta. Sosem fogyott annyi könyv, mint manapság. És hogy hányan olvastak, az nem tudom, hogyan mérhető meg értelmesen. Meg hogy számít-e.
Ma engem az foglalkoztat, hogy egy szerző hogyan fogja az intenciót bizonyítani. Kijön a GPT-modell új verziója, kijön egy konkurens nyelvi modell és eljutunk oda, hogy többségünk képtelen lesz különbséget tenni emberi és gépi szöveg között. Az AI-kezdemény már most levizsgázik, tesztet tölt ki, átmegy az érettségin és megírja az e-mailjeidet, eközben eluralja a Twittert.
Szóval mit teszünk? Az internetet átengedjük a generált content végtelen özönének? Azt az internetet, ami a legcsodálatosabb találmányaink egyike?
Szeretném, ha a diskurzus része lenne: nem az a gond, hogy egy adott szövegről ( / képről / videóról ) nem tudod eldönteni, hogy a szerző ki vagy mi (MI, haha). Ez microproblem. A macro az, hogy a most meglévő generált tartalomzaj a százszorosára emelkedik és az emberi hang kiszorul a netről.
Írogatod a kis Facebook-feededet, de már senki nem talál rá.
Írsz egy ehhez hasonló blogot, nem jut el az olvasókhoz.
Kormos kezed nyomogatod a flaszterre, nem láthatja már senki.