Akit régen tép
Nézem Milánóban az arcokat este a metrón: fáradtak, de akarnak élni.
Nézem Budapesten az arcokat bármikor: fáradtak és megtörtek.
Nem tudom, mitől van ez. A minket tépő balsors. Az élned, de inkább halnod kell. A turáni átok. A balkáni valóság. Az elbusongva lehull a porba.
Mintha ez az ország belenyugodott volna a mindenkori helyzetébe. Ha jól megy, hát jó. Ha rosszul megy, hát jó. Nekünk aztán mindegy.
De ezzel még együtt lehet élni.
Ami viszont alig fölfogható: a büszkeség a semmire. A múlthazudás. A valóságtorzítás, hogy valahogy mindenből mégis mi vagyunk a legjobbak, legügyesebbek, legizgalmasabbak -- még akkor is, amikor nyilvánvalóan nem. Ha a valóságtorzítás még nekünk is sok volna, akkor a dicső múlthoz fordulunk (hogy akkor bizony mi voltunk a leg____), vagy azt mondjuk, hogy velünk kibasztak. Ellenünk összeesküdött a világ.
Milyen jó lenne csak úgy élni Európában.