A szolgalelkűség lélektana
Új hipotézisem van a régi problémára.
- „én nem akarok beleszólni”
- „annak is miből telik rá”
- „hát én azért ezt nem úgy csinálnám, de ő tudja”
Az ilyen megjegyzések több generációs cselédlét és jobbágysors eredményei.
Aki ugyanis bármilyen magasabb státuszban volt, annak nem ivódott vérébe az, hogy a környezetét figyelje és folyamatosan megítélje.
Egy arisztokrata vagy valami déli nyaralóban, legfeljebb annyira érdekel a többi ember, hogy melyik tálcáról emeld le a pezsgőspoharat, de az általad szolgáknak tekintett embereket szelektíven láthatatlannak látod (képzavar).
Cégtulajdonosként azt nézed, ki hogy dolgozik, merre mozog a tőzsde, hogy alakulnak az eszközeid.
Dologtalan nagypolgárként a figyelmed pletykaszintű volt, ki kivel jött az operába, ki maradt távol, talán e tekintetben ők állnak legközelebb a szolgalelkűek folyamatos monitoringjához.
Miért lehet ez?
Talán azért, mert ha te keccsölsz, a másik cseléd meg nem, akkor érdeked ezt minimum észrevenni, de leginkább jelezni. Minek állt meg, szabad neki? Honnan van rá pénze, jogosan szerezte?
Internalizált rendfenntartóvá válik az ilyen ember, mert ezt hiszi saját érdekének, miközben egy kizsákmányoló rendszer fenntartásában segít: ha egymást ellenőrzik, kevesebb főnök kell.